Péntek kora délután, mikor sétálni mentem a kisebbik gyerökkel, a közeli általános iskolánál egy csapat 7-8 év körüli gyerkőc futott szembe velünk, gyorsan levettem, hogy ez háztömböt körbefutós* tesióra lehet. Jóval az élboly, a középmezőny és a lassú utolsók után, lemaradva futott egy aranyos, kicsit bicebócán kocogó husis kis fiúka, hajráztam neki, hogy biztassam, ő meg csak mosolyogva futott, messze a többiek mögött.

Hát kb így voltam én is mindig a futással, pedig nem voltam én se mindig nagydarab - alakváltásaimról majd egy soron következő adásban szólok -, mégis rendre az utolsók közt sikerült kocognom. Életem legnyomorúságosabb tornaórái azok voltak, ahol Cooper-tesztet futottunk, nyilvánvalóan a leggyatrább eredményeket sikerült produkálni éveken át a Közgében. Hát azt kell mondjam, ez egyszerre volt stresszes, utálatos, ciki és bosszantó, mert ki a franc szeret az utolsók közt végezni? Na ugye.

Így utólag - persze nem kétségbe vonva, hogy ennek van értelme és haszna - szívesen sétáltatnám törött cserepekkel kevert izzó parázson mindazokat, akik ezt a katonai kiképzésekhez kitalált felmérést beépítették a kis- és középiskolások testnevelésóráiba.

De nem jeleskedtem különösebben más számokban sem. Hogy mást nem mondjak, az én ujjaim a büdös életben nem illették a kötélmászó állvány legfelsőbb pontjait, örültem, hogy nem dőlt rám az egész, nem hogy még fel is jussak olyan magasra!

A futással később sem kerültem közeli barátságba, két említésreméltó teljesítményem, hogy pár éve lementem kocogni a Bikás-parki futókörre és lenyomtam 10 kilométert, mert hirtelen rámjött az elszántság, de akkor kb 25 kilóval kevesebb voltam, a másik meg egy 6-os, Coca-Cola Futás a Városligetben. Aztán szakítottam a műfajjal. Most a sarki pékségig se jutnék el, félúton meghalnék és ebben nem annyira a gyakran fájós jobb térdem akadályoz, hanem hogy kurvára nehéz cipelni a többletsúlyt. Ideológiailag pedig egyszerűen: a futás hülyeség :(

Az én sportom a bringázás. Ha tudok, kinn (évek óta nincs bicajom), ha nem tudok, csak teremben, akkor a spinning (két kisgyerek mellett csak szeretnék eljutni). Ez utóbbit nem csak szeretem, de egyszer már bizonyított, és tudom, hogy működik, csak el tudnék jutni heti 2x, az nagyon jót tenne a kis fogyós terveimnek.

Visszatérve a péntekre, a kisiskolások egy része már visszaért a kapuhoz, ahonnan elindultak, mire elsétáltam azon a szakaszon, csak az az egy maradt le. Kicsit aggódtam érte, leálltam a közelben és figyeltem, mikor bukkan majd fel, de nem jött, nem jött, hosszú percek teltek el. A tesitanárnő is kezdett aggódni, megindult ellenirányba, mígnem felbukkant a kis hős a tömb másik sarkán. A tanárnő biztatásában persze nem volt sok köszönet, valami olyasmit rikácsolt a kölyöknek, amitől a bicska kinyílt a zsebemben. Viszont a többi gyerek nagyon aranyos volt. Ahogy a kis esetlen befordult a sarkon, a kapuban állók hangos Hajrá Szabi, hajrá Szabizására belehúzott és végül ő is célba ért. Én meg folytattam a sétát a babával és arra gondoltam: kurrreevára el kell kezdenem mozogni valamit, különben ebben a nagy testben ér a végzet. Úgyhogy keresek egy fitness termet, ahol vigyáznak a babára, míg én bringára pattanok és kegyetlenül égetem a zsírt.

*fú de utáltam bazmeg, egyszer nekimentem egy faágnak egy ilyen közben és úgy beszakította egy faág a fejem (Darwin-díj), hogy össze kellett varrni és ilyen hülye masni volt gézből a fejem tetején vagy két hétig :(