Két nap híján egy hónapja kezdtem el odafigyelni a kajálásra és hát volt benne majdnem két hét, amikor családi szülinap, tortázás, töménytelen hazai kaja, maradékfeldolgozás okán elengedtem a gyeplőt, de azért ha lassan is, haladok. Nagyon sokat segít a fogyózásban, hogy nem csak én, de a férjem, Peti is elkezdett odafigyelni arra, hogy mikor, mit és mennyit eszik. Így jól tudjuk támogatni egymást. Nagyon sokáig halogattuk ezt az egészet - nem is fogyózni akarunk igazából, hanem életmódot váltani -, most pedig az első kis eredményekkel kezdünk egyre jobban belelkesedni.

Ez a komolynak és igazán elszántnak nem nevezhető első néhány hét eddig - 3,5 kilót eredményezett (majd hamarosan írok bővebben is, hogy honnan, hová kellene eljutnom), ami persze messze az elvárásaim alatt van, de legalább látszik, hogy tudom tartani és amikor billen, lefelé billen a mérleg. Az egyértelmű áttörés az, ha a vacsorákra be tudom állítani a zöldsali-sonka/csirkemell + esetleg egy kis sajt kombót és ezt tudom tartósan nyomatni. Tegnapról mára rögtön meglátszott a mérlegen, még úgy is, hogy a kis sali után muszáj voltam még megenni egy Cerbonás müzlit, mert baromi éhes maradtam.

Napközben próbálok nyers zöldségeket nassolni, teljesen visszafogni a szénhidrátokat, sokat inni, meg visszatérni a Noom Coach-hoz és kalóriákat számlálni, mert az fegyelmezettebbé tesz.

Mondtam Petinek, hogy mégiscsak kell készíteni ilyen volt, ilyen közben és ilyen lett képeket, hát ezt az elején elfelejtettem, de majd pótlom, most még nincs látványos változás az induláshoz képest.

Az előbb felbontottam egy szerencsesütit (kurvára éhes vagyok és a nyers répa kevés volt tízóraira), ami emlékeztet arra, hogy nem kéne ilyen hülyeségeket zabálnom:

If you are lazy at sowing you'll be envious at harvesting time - Ha lusta vagy a vetés idején, akkor a betakarításkor irigy leszel másokra.

Ennyike.

Péntek kora délután, mikor sétálni mentem a kisebbik gyerökkel, a közeli általános iskolánál egy csapat 7-8 év körüli gyerkőc futott szembe velünk, gyorsan levettem, hogy ez háztömböt körbefutós* tesióra lehet. Jóval az élboly, a középmezőny és a lassú utolsók után, lemaradva futott egy aranyos, kicsit bicebócán kocogó husis kis fiúka, hajráztam neki, hogy biztassam, ő meg csak mosolyogva futott, messze a többiek mögött.

Hát kb így voltam én is mindig a futással, pedig nem voltam én se mindig nagydarab - alakváltásaimról majd egy soron következő adásban szólok -, mégis rendre az utolsók közt sikerült kocognom. Életem legnyomorúságosabb tornaórái azok voltak, ahol Cooper-tesztet futottunk, nyilvánvalóan a leggyatrább eredményeket sikerült produkálni éveken át a Közgében. Hát azt kell mondjam, ez egyszerre volt stresszes, utálatos, ciki és bosszantó, mert ki a franc szeret az utolsók közt végezni? Na ugye.

Így utólag - persze nem kétségbe vonva, hogy ennek van értelme és haszna - szívesen sétáltatnám törött cserepekkel kevert izzó parázson mindazokat, akik ezt a katonai kiképzésekhez kitalált felmérést beépítették a kis- és középiskolások testnevelésóráiba.

De nem jeleskedtem különösebben más számokban sem. Hogy mást nem mondjak, az én ujjaim a büdös életben nem illették a kötélmászó állvány legfelsőbb pontjait, örültem, hogy nem dőlt rám az egész, nem hogy még fel is jussak olyan magasra!

A futással később sem kerültem közeli barátságba, két említésreméltó teljesítményem, hogy pár éve lementem kocogni a Bikás-parki futókörre és lenyomtam 10 kilométert, mert hirtelen rámjött az elszántság, de akkor kb 25 kilóval kevesebb voltam, a másik meg egy 6-os, Coca-Cola Futás a Városligetben. Aztán szakítottam a műfajjal. Most a sarki pékségig se jutnék el, félúton meghalnék és ebben nem annyira a gyakran fájós jobb térdem akadályoz, hanem hogy kurvára nehéz cipelni a többletsúlyt. Ideológiailag pedig egyszerűen: a futás hülyeség :(

Az én sportom a bringázás. Ha tudok, kinn (évek óta nincs bicajom), ha nem tudok, csak teremben, akkor a spinning (két kisgyerek mellett csak szeretnék eljutni). Ez utóbbit nem csak szeretem, de egyszer már bizonyított, és tudom, hogy működik, csak el tudnék jutni heti 2x, az nagyon jót tenne a kis fogyós terveimnek.

Visszatérve a péntekre, a kisiskolások egy része már visszaért a kapuhoz, ahonnan elindultak, mire elsétáltam azon a szakaszon, csak az az egy maradt le. Kicsit aggódtam érte, leálltam a közelben és figyeltem, mikor bukkan majd fel, de nem jött, nem jött, hosszú percek teltek el. A tesitanárnő is kezdett aggódni, megindult ellenirányba, mígnem felbukkant a kis hős a tömb másik sarkán. A tanárnő biztatásában persze nem volt sok köszönet, valami olyasmit rikácsolt a kölyöknek, amitől a bicska kinyílt a zsebemben. Viszont a többi gyerek nagyon aranyos volt. Ahogy a kis esetlen befordult a sarkon, a kapuban állók hangos Hajrá Szabi, hajrá Szabizására belehúzott és végül ő is célba ért. Én meg folytattam a sétát a babával és arra gondoltam: kurrreevára el kell kezdenem mozogni valamit, különben ebben a nagy testben ér a végzet. Úgyhogy keresek egy fitness termet, ahol vigyáznak a babára, míg én bringára pattanok és kegyetlenül égetem a zsírt.

*fú de utáltam bazmeg, egyszer nekimentem egy faágnak egy ilyen közben és úgy beszakította egy faág a fejem (Darwin-díj), hogy össze kellett varrni és ilyen hülye masni volt gézből a fejem tetején vagy két hétig :(

Nem tudom már hogy találtam rá, valahogy dobta az Insta és már jó ideje követem a csajt. Nincsenek különben ilyenidoljaim, nem is szoktak tetszeni a nagyon kövér emberek, mert a kövérség valahogy húzza maga után azt az 'egészségtelen' jelzőt az én szótáramban. De Tess Hollidayt megkedveltem. A csaj az angol számozás szerint 26-os méretű plus-size modell, nálunk nem is kapni erre a mérete ruhákat szerintem. Nagyon pörgős életet él, Los Angelesben él, de folyton úton van, fellép, saját ruhatár saját brandnév alatt, webshop, kifutók, szereplések, most pl. az életrajzi könyvével roadshowzik, 32 évesen mondjuk ez nagyon adja. Közben látványosan harcol azért, hogy ne ítéljék el a kövér embereket és ami ennél is jobban tetszik, hogy nagyon PC a nő, nemre, bőrszínre, vallásra, szexuális érdeklődésre vonatkozóan a peace+love elvet hangoztatja. Van egy saját hashtagje, szlogenje az "effyourbeautystandards", ami magyarra fordítva kb azt jelenti, hogy mindenki bekaphatja, aki szerint csak egyféle szépség létezik, őt nyilván sokszor érte és éri támadás a méretei miatt. Na pont leszarja, ha valakinek nem tetszik. Ő szereti magát és láthatóan nagyon sokan szeretik őt, éppen a kereksége miatt.

Tess meg köztem van egy csomó hasonlóság: van két gyereke, még korban is hasonlítanak a kölkeink, van egy helyes, fiatal snájdig szakállas férje (véletlenül nekem is, hehe), szeret enni, érzékeny, humánus nő, felháborítja a tolerancia hiánya, ha az emberek egymásnak mennek azért, mert valakik mások, különböznek az átlagtól.

Mondjuk amennyi fánkot megeszik, attól én már meghaltam volna rég cukormérgezésben.

Szóval az effyourbeautystandards szemlélet - jelesül, hogy mindenkiben van szép, tök mindegy, hogy kövér, vagy vékony, magas, vagy alacsony, fekete, fehér, vagy szakállas nő vagy épp egy gyakran harsány, feltűnő ruhákban flangáló, magát queerként definiáló férj, Nick Holliday - önmagában nagyon szimpatikus. Tess Holliday szereti magát, a testét, nem érdekli, ha mások szerint egy guruló zsírgolyó, neki így jó. Mer szexisen öltözködni, rohadtul nem érdekli, hogy kibugyog a nagy hája. Neki így jó és mindenki bekaphatja, akinek nem tetszik.

Nagyon kedvelem Tesst, az egyetlen bánatom vele kapcsolatban, hogy hiába próbálok, nem tudok olyan lenni, mint ő. Mármint azonosulni azzal, hogy szeressük magunkat, a testünket. Nem csak azért, mert nem érzem jól magam a bőrömben, mert engem zavarnak a hájaim, hogy nem tudok jól felöltözni, de azért is, mert tudom, hogy az elhízásnak számtalan egészségügyi következménye lehet és sokadrészt mert szerintem kulturálisan sem olyan egyszerű ez. Ez nem az USA, itt máshogy vagyunk kódolva. A kövérség Magyarországon bélyeg, azt jelzi, hogy sokat zabálsz, lusta vagy elmenni sportolni, akkor is, ha sokaknak teljesen más oka van erre. Szóval hogyan legyünk body positive-ak egy olyan kultúrában, ahol kövérnek lenni gáz? Itt nem lehet mosolyogva daginak lenni. Aztán az is lehet, hogy meg lehetne ezt szépen teremteni, lehetnék pl. én a magyar Tess Holliday - nem a modellkedésben, ehhez nincsenek adottságaim, hanem a testpozitív eszme hirdetésében. De hogyan képviselhetem ezt úgy, hogy utálom magam, a testem?

Sok mindenben hasonlítunk Tessel, de az ő túlsúlya és az enyém teljesen más: Tess Holiday 160 centi magas és mellé 125 kiló, olyan mint egy aranyos, szép kis guruló húsgombóc. Én 174 centi vagyok, jóval magasabb, bár nem olyan nehéz, de mégis húsos test, erős csontokkal, valahogy arányosan elhízva, a legjobb szó a molett, ami szarul is hangzik, meg a látvány is szar. Tess Holliday egy cuki kövér, én meg egy ciki kövér vagyok. Le akarok fogyni újra és soha többé nem nőni meg ilyen nagyra.

Egyszer már sikerült - majd nemsoká elmesélem, honnan indultam, hová jutottam és hogy kerültem vissza abba az állapotba, amilyennek most nem szeretem magam.

Szóval stikában elkezdtem fogyózni két hete, jellemzően semmiféle bölcs tudatosság nincs mögötte, amennyire lehet, kerülöm a széndhidrátokat, első feladatnak ez is épp elég. Persze rohadtul fegyelmezetlen vagyok, úgyhogy máris jár a tockos és ha be is tartanám ezt az egyet, akkor nem 2 kiló mínusznál járnék 2 hét alatt, hanem 4-nél. Pár napig számolgattam a kalóriákat a Noom Coach segítségével, ami jónak tűnik, csak valahogy letérített az útról egy családi szülinapozás és azóta nem vezetem. Erre jó lesz visszatérnem, különben kicsúszik a dolog a kezeim közül és ez jó guide. A matek szerint 1600 kalóriát kellene ennem naponta, ami még tartható is.

Egy hétig próbáltam a Béres Alexandra fitness ebédjét, de olyan madáradagok jöttek, hogy lefordultam a székről délután kettőkor. Csábító volt a 3-400 kalóriás ebéd, de be kellett látnom, ahhoz, hogy valahogy elkerregjek délután, kell ebédre 5-600 kcal, úgyhogy gyorsan váltottam, most az Egészségkonyhát tesztelem és tetszik, hogy bő a választék, vannak kisebb adagos kaják is, a nagyobb, 30-40 dekásak pedig pont jók ebédre. Jól főznek és ha lehet nekik hinni, akkor egészségesen.

A képen rögzített pillanat a csőben sült csirkés brokkoli fogyasztását örökíti, azzal az extrával, hogy közben kicsöppent a nyálam. Enni se tudok rendesen, basszameg.

Sajnos elég szoros. Szeretjük egymást. Valami pech folytán különösen a szénhidrátok az egyes számú barátaim. Kijelenthetem: totálisan egészségtelenül táplálkozom. Keveset iszom, sok kenyérfélét/péksütit (abból is sok fehéret) eszem és finoman szólva sem vetem meg az édességeket, sütiket, csokikat. Ehhez képest kevés zöldséget és gyümölcsöt eszem. Ebből is baromi kevés a nyers zöldség. Éhségemre a megoldást általában valami kéznél lévő péksütiben, kekszben látom. Pedig a hűtő tele van zöldségekkel és gyümölcsökkel, amiket szeretek ugyan, de valahogy nagyobb a kanyar feléjük, mint a gonosz szénhidrátok felé. Ki érti ezt? Na, de most hagyjuk a tudományos magyarázatokat. Tudjuk, hogy ok és okozat ez, mostanra megszokta a szervezetem, hogy így és ennyit eszem és ettől nem tágít. Jó neki. Kár, hogy közben akkora lettem, mint egy hőlégballon.

Időnként valamelyik TV-csatonán nézem a súlyosan elhízott amerikai nőkről szóló lefogyasztós műsort. Tökre sajnálom őket és közben tudom, én is olyan vagyok mint ők, csak a balkáni kiadásban és valamivel kisebben, de az út pont olyan, mint az övék, tejszínhabbal díszített, aztán a tetején lévő koktélcseresznye is be van vonva valami szirupos mandulával. Aztán mind meghalunk érelmeszesedésben, magas vérnyomásban, cukorbetegségben vagy trombózisban. Sounds like a plan, ye? LÓFASZT!

Jelenleg 35 a testtömegindexem, a tudomány mai állása és röpke szemrevételezés után még a vak is látja, hogy elhízott vagyok.

Kicsit még sajnálgatom magam, aztán lefogyok bazmeg, ha addig élek is!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!